Fhio – Verseim

Megtört a fény, a síró fején,
ahogy atûz aztalra borult õ.
Sírt, csak sírt, nem ismerve írt,
amely megszüntethetné a kórt.
Ült csak csendben, rít rendületlen
mélységes mély kínját elrejtve.
Körötte állt, s valamire várt
a tömeg, nem mozdultak õk sem.
Tudtak mindent, ezért volt a csend.
A bûn nagyúr, a síró szolga,
nem beszélt hát, igaz volt a vád.
A síró tette, ám most szalad.
Bûnös volt õ! Vagy csak egy felhõ?