versek 
No Comments Barbár-tanya
Sűrű erdő mélyén,
fákkal eltakarva:
ott rejtőzködöm én
és a Barbár-tanya.
Egyedül éldegélek.
társ nélkül és magányban.
Senki más nem szólal meg,
csak ő itt: barbár magam.
Elidőzgetek énemmel.
Bár elég okosnak tartom,
de azért hozzám nem ér fel
Ám szeretem, hiszen rokon.
Sokat beszélünk a világról.
Milyen lehet a be nem zártság
és van-e olyan hely valahol
Ahol ezt már nemcsak álmodják.
Azt mondom magamnak: Higgy örökké!
Minden változik. Ősszel a levél
besárgul, lehull, de aztán zölddé
Lesz, s ezért nyáron a gyümölcs beér.
Így fog beérni a világ-nagyalma,
minden ember megízleli majd nedvét,
tökéletes lesz, olyan, mint egy csoda.
Igen, ez az: de gyönyörű világkép.
Szépen szólsz, de félek nem igazat.
Nem fog csoda jönni, eddig se jött.
S nemcsak csoda kell, hol az akarat?
Világ, érzem végtelen lesz őszöd.
Társam, nekünk marad az álom,
szegények egyetlen vigasza,
s az örök igazság, jól tudom:
A remény hal meg utoljára.
Jó tanító voltál testvér,
de átveszem a stafétát.
A nagy almafa már nem él,
Mesterem, nincs szükségem rád.
Egyedül már csak vagyok.
Nincs, ami éltessen,
szívem is alig dobog,
lassan én is lefekszem.
Sűrű erdő mélyén
nincs már Barbár-tanya.
Hol egyszer éltem én,
ott Barbár-sír van ma.
Ajánlom e verset BB-nek, aki segítsége (piszkálódása) nélkül nem született volna meg. Nem, mintha bármit vesztettünk volna úgy…