Fhio – Verseim

Ismét új nap virrad reánk,
a távoli sötét foszlik,
fény lözelg, mint ezernyi láng
éget, rohanva a földig,
hogy átdja, mit birtokol,
a varázslatot, a csodát:
hogy lesz arany az ólomból,
s világ, amit a szem is lát.

Bárcsak jönne új nap és fény,
mert sötét van, koromsötét.
Már csak egy maradt: a remény,
hogy a szív szunnyadó tüzét
táplálja, és gyújtson világot
a törtmécsesû fejekben.
Ne légy vak, hiszen láthatod:
parázs sincs, csak füst van jelen.

A házam jó helyre épült.
Egy kis dombra, patak mellé.
Nagyapa, ha néha kiült,
s nézett a horizont felé,
büszke volt arra, mit elért.
Gyökeret vert és családot
nevelt: hát nem hiába élt.
Õ így gondolta, akkor, ott.

A hazám jó helyen fekszik.
Hegyek közt, folyókkal teli,
és minden -háztól városig-
õseink kezét dícséri.
Szivüket és vérüket adták,
hogy mi létezzünk, hogy éljünk.
Legyen büszke az ifjúsák,
ha hallják, mit tettek értünk!

Rám mi vár? Élni, s tenni kell!
Két kéz és egy agy dolgozon,
a szív soha ne adja fel,
verjen csak mindig monoton!
Panaszra ne nyiljon a száj,
inkább hallgasson örökre!
De, ha szólnod mégis muszály,
csak óvatosan bánja vele!

Drága honfitárs, figyelj jól!
Én nem mondom meg, hogy mit tégy,
és miket mondasz holnaptól,
ahogy mondom, ne olyan légy!
Annak lássalak, aki vagy,
álarcot ne viselj soha!
Az lehet igazán csak nagy,
kinek igaz minden szava.

A nap nyugat felé fordul,
lassan eltûnik, ott messze.
Már nem látod a dombon túl,
de tudod: lesz még napkelte.
Ismét sötét lesz a világ,
eltûnik a szikrázó fény,
nincsenek ekkor már csodák.
Este van, ez a puszta tény.

Sötét egy kor, ahol élünk.
Nem látom a lámpásokat.
De vaj’ mi miért nem égünk?
Tán a szív tüzet sosem ad?
Jön új nap, lesz új élet is.
Hát fel a fejjel cimbora!
Te nem, de én már érzem is,
hogy vár a boldogság kora!